Tárgyi emlékek, fotóalbumok, naplórészletek mesélnek a Rákosi-rendszer mindennapjaról és az 1956-os forradalom pécsi eseményeiről a levéltárban

A kiállítást Polyák Petra, a MNL BaML igazgatóhelyettese és Barkóczi Csaba, önkormányzati képviselő nyitotta meg. A fotókat Vidó Gábor levéltáros kiállításbemutató szövege kíséri.

A Magyar Nemzeti Levéltár Baranya Megyei Levéltára (MNL BaML) az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulója kapcsán rendezte meg idei kiállítását, mely „A vörös csillagtól a lyukas zászlóig” címet kapta. 

Kiállításunkkal azonban nemcsak az 56-os forradalomra koncentrálunk, hanem igyekeztünk az egykori/egykorú iratok, plakátok, újságcikkek és egyebek segítségével a Rákosi-korszakot, azaz a 40-es évek végét és az 50-es éveket jelentő korszakot is felidézni. 

Az első teremben található két vitrin közül az első a kommunista Magyarországról nyújt áttekintést, a segítségével pedig képet lehet kapni arról, mennyire szőtték át az egyén életét a párt- és egyéb társadalmi szervek. A felszabadulás 10 éves évfordulója „tiszteletére” az úttörők számára kiadott Igazság könyve, kongresszusi zászló, Szocialista munkáért érdemérem, emléklap, Magyar-Szovjet Társaság, MNDSZ [Magyar Nők Demokratikus Szövetsége], különböző szakszervezetek tagsági könyve, vagy a párttagsági könyvek, illetve az állampárt által az egyik legfontosabbnak tartott dokumentum, az úgynevezett káder nyilvántartás is látható itt. Utóbbi a dolgozók személyi anyagát tartalmazta, a személyzetisek és üzemi pártvezetők által beleírtak pedig kihatással voltak nemcsak a fizetésükre és a munkahelyi előmenetelükre, de az életükre is – ezért is semmisítették meg ezeket sok helyen a forradalom idején. Ahogy József Attila már 1935-ben megírta ezt a Levegőt! című versében:

Számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg.

A második a korszak sajtótermékeit mutatja be: a hangzatos szalagcímek, a militáns jellegű szóhasználat a Rákosi-kor sajátja volt (széncsata, békeharc, imperializmus, népi demokrácia, stb.). 

A korszakban az újságok voltak a fő lehetőségek a tájékozódásra (a Magyar Rádió adásai mellett), hiszen ekkor még nem létezett a tévés műsorszórás (ezért is voltak fontosak a mozik, és az azokban vetített filmhíradók), ezek pedig a Magyar Dolgozók Pártja befolyása alatt álltak: a párt szabta meg, hogy mi kerüljön a hírekbe, a Szabad Nép volt a központi pártlap. 

A Szabad Népben jelentek meg a központi direktívák, hogy éppen ki az aktuális ellenség (az imperialista nyugati országok; Tito, mint az imperializmus láncos kutyája; kulákok; egyház és vallásos világnézet stb.), ezeket pedig az úgynevezett Szabad Nép-félórák során „vitatták meg” egymás közt az üzemekben, munkahelyeken a kommunisták. A direktívák irányvonalától eltérni nem volt „egészséges”, csak egyetérteni lehetett velük. Erre utal az alábbi, a korszakból származó vicc is: - Elvtárs, mi a véleményed a témában? / - Nem tudom, még nem olvastam a mai Szabad Népet!

A vitrinben a korszak réteglapjai mellett Baranya megyei és azon belül üzemi és egyéb helyi sajtójának egy-egy példánya is látható, illetve az 56-os forradalom idején megjelent lapokból (Igazság, Magyar Függetlenség, Magyar Szabadság) is megtalálható egy kisebb csokor.

A második terem első vitrinje az iskolások és a népgazdaság kapcsolatát mutatja be. A Rákosi-korban ugyanis már a legkisebbeket is az ideológia szolgálatába próbálták állítani, a Pajtás című lap is beszámolt a tanácsválasztások fontosságáról. A középiskolásokat pedig már a termelőmunkába is bevonták, többek között a sztálini természet-átalakítás nyomán idehaza is erőltetett tájidegen növénykultúrák, például a gyapot (a „fehér arany”) leszedésébe is – sőt, még fogalmazást is kellett írniuk a munkáról, ahogy ezt az 1952-es Rákosi Mátyás tanulmányi versenyre készült dolgozat is ezt mutatja.

A sztálini személyi kultusz itthon is meghonosodott eddigre, ezt mutatja az előbb említett tanulmányi verseny elnevezése is, de több üzem és úttörőcsapat is fölvette a „kedves vezető” nevét. 

A második vitrin anyaga a korszak vallási életét, valamint az ezt elfojtani igyekvő, új társadalmi ünnepeket meghonosítani próbáló pártállami igyekezetet mutatja be. A vitrinben olvasni lehet a békapapi mozgalomról, az Állami Egyházügyi Hivatalról, különféle összesítéseken lehet nyomon követni, hogy lajstromozták az iskolákban és másutt az emberek vallásosságát, amely a korszakban bevezetett származási kategóriákba sorolásnál is sokat számított. A pártállami új kitüntetések és ünnepek is megjelennek itt (április 4., május 1., augusztus 20. mint az alkotmány ünnepe, november 7. NOSZF), vagy a társadalmi esküvő, társadalmi temetés, névadó ünnepség (utóbbi a keresztelőt volt hivatott leváltani).

A harmadik vitrin a tervgazdálkodás és a munkaversenyek világát mutatja be a mecseki bányászati iratok segítségével. De láthatunk toborzóplakátokat is, amelyek a Pécsi Szénbányászati Tröszthöz csábították a vállalkozókat vájármunkára, hiszen a korszakban a munkásság, azon belül az ipari munkásság volt a párt favoritja, a bányászok keresete sokkal magasabb volt, mint mondjuk egy mezőgazdasági dolgozóé.

A negyedik vitrinben a mezőgazdaság kollektivizálását, azaz a termelőszövetkezetek, tsz-ek, gépállomások és a falvak világát láthatjuk. Mint az élet minden területén, itt is a tervszámok alapján kellett volna termelni, ám a természetet erről nem értesítették, így sokszor ment füstbe a terv – ez azonban nem akadályozta meg a pártállami szerveket, hogy begyűjtsék a terményeket, sokszor az utolsó szem búzáig elvittek mindent és hidegen hagyta őket, miből fog megélni az adott család. Az állampárt itt is megtalálta a maga ellenségét, a kulákokat, azaz a módos nagygazdákat. A vitrinben látható egy kimutatás részlete a villányi kulákokról (természetesen az érintettek neveit kitakartuk), egy észak-baranyai településen történt feketevágás kapcsán hozott ítéletről is lehet olvasni, mint ahogy a borbeadási kötelezettség törléséről. A vitrinben a kulákok elleni sajtóhadjárat pár baranyai cikke is megjelenik.

Az ötödik vitrinben a diktatúra tárgyi emlékei közül lehet látni párat a Janus Pannonius Múzeum jóvoltából, a hatodik vitrinben pedig a pécsi Széchenyi teret 1956 nyara óta díszítő Hunyadi-szobor keletkezéstörténetéről lehet olvasni.

A harmadik terem foglalkozik a baranyai 56-os eseményekkel, az ajtókon a november 4-én megérkező szovjet hadsereg pécsi városparancsnokságának felhívásait lehet elolvasni. Az aláírók személyében történt változáshoz fűződik az a legenda, miszerint az első városparancsnokot (Kornyusin őrnagy) a mecseki láthatatlanok lőtték le, ezért volt szükség a következő parancsnokra, Bojcof gárdaezredesre. A Dunántúli Napló megpróbált utóbbinál utánajárni ennek a történetnek még 1956 novemberének elején-közepén, ám azt a választ kapták, hogy az első parancsnokot máshová szólította a kötelessége.

A terembe belépve az első vitrin a forradalom alatt és után keletkezett baranyai röplapokat, utasításokat, felhívásokat mutatja be a teljesség igénye nélkül. Csikor Kálmán, Pécs forradalmi katonai vezetőjének parancsa, mely az MDP pártszékház házkutatásáról szól, éppúgy megtalálható ott, mint az erdősmecskei és beremendi nemzeti tanácsok iratai, vagy az uránbánya bakonyai üzeme dolgozóinak levele Nagy Imréhez. Az egyetemisták októberi és a vasasi bányászok novemberi sztrájkfelhívásai, az egyetemisták csatlakozási határozata a MEFESZ-hez, kétnyelvű Marx-idézet és kivonulási felhívás a szovjeteknek címezve, valamint pár 56-os fotó és Galambos László Magyar földön című verse is megtalálható itt Sólyom László egykori köztársasági elnök ifjúkori naplója és a Pécsi Egyetem című lap rendkívüli kiadása mellett.

A második vitrinben a november 4. után berendezkedni próbáló Kádár-kormány több felhívása található meg, melyekkel a munka felvételére, a sztrájkok befejezésére igyekeztek felszólítani a munkásságot. Emellett itt is megjelennek a szovjet parancsnokság utasításai, valamint a 48-as téren állomásozó szovjet harckocsikról láthatók fényképek, valamint Sólyom László naplójának egy újabb részlete is olvasható itt.

A harmadik vitrin Kubicza János, a mecseki láthatatlanok katonai parancsnokának életét, illetve a harcok után papírra vetett naplóját, és ezen keresztül a mecseki láthatatlanok küzdelmét mutatja be. Kubicza mellett a vitrinben dr. Tésenyi Ferenc naplóját is meg lehet tekinteni, ő egyike volt a láthatatlanoknak, az úgynevezett „Sándor-szakasz” parancsnokhelyettese volt. Naplója november 4. és 22. között követi az eseményeket, és a gerovói táborban készült, Jugoszláviában.

A negyedik vitrin is a mecseki láthatatlanokkal foglalkozik, ám már az MSZMP narratívája is megjelenik a Dunántúli Napló cikkrészletein keresztül. Képet kaphatunk a láthatatlanok állandó helyváltoztatásáról, a pécsváradi rendőrőrs elleni támadásról.

Az ötödik vitrin a megtorlással, és azon belül az apátvarasdi Szabó István és társai ügyével foglalkozik. Kezdetben izgatással és életveszélyes fenyegetéssel gyanúsították szabót, ám a házkutatások során több fegyvert, lőszert, robbanóanyagot is találtak, így végül a népi demokratikus államrend elleni szervezkedésben való tevékeny részvétellel és gyilkosságra való felbujtással is megvádolták. Szabót másodfokon kötél általi halálra ítélte a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa 1957-ben, amelyet végre is hajtottak. A Szabó István és társai elleni ítéleteket csak a rendszerváltás után nyilvánították semmissé.

A hatodik vitrin Sólymos Gyula rehabilitációt mutatja be, a kiállított iratokat és tárgyakat fia, Solymos Gyula bocsátotta a levéltár rendelkezésére. A 2025-ben elhunyt Sólymos Gyula 16 évesen aktív résztvevője volt az 56-os pécsi eseményeknek, majd 1957 elején a MUK (Márciusban Újra Kezdjük!) helyi szerveződésébe csatlakozott, amely azonban hamar lebukott az ÁVH széthullása után újjászervezett Politikai Nyomozó Főosztály miatt. Sólymos Gyulát a Petrus-perben elsőfokon 14 évre, majd másodfokon 10 évre ítélték el, végül 6 év, 3 hónap és 2 nap után amnesztiával szabadult 1963-ban.

Az asztalon négy fotóalbum található, az egyik bányászgyerekek balatoni üdülését mutatja be, egy másik a Baranya megyei KTSZ vándoralbuma, a harmadik a tsz-ek világát mutatja be, míg a negyedik az 1956-os mohácsi árvízről szól. 

Az eredeti 56-os zászlót a POFOSZ (Magyar Politikai Foglyok Szövetsége) bocsátotta rendelkezésünkre.