„A képzelet szab határt...” – Mi van, ha tényleg határt szab?
Szürke májusi szombat, hideg esőben átfagyott lábak és ebédről megmaradt gombás pizzaszeletek. Kiscsoportos foglalkozás, a résztvevők általános iskolás gyerekek. A téma emberi jogok, azon belül részvételiség és szólásszabadság. Azt szeretem a legjobban a moderátorkodásban, hogy hiába készülök fel ugyanúgy, sosincs két egyforma alkalom. Akkor sem, ha ugyanazt a módszert használom, amit már sokszor előtte.
„Miért kell egy gyerekkel az emberi jogokról beszélni?” – kapom meg napjában többször a kérdést, aminek őszintén a létjogosultságát sem értem. Miért ne lehetne? Mitől másabb és kevésbé természetes ez a téma, mint a dinoszauruszok? Ja, mert ezekről nem sokat (szinte semmit sem) hallunk az iskolában, és tegyük szívünkre a kezünket, a legtöbben még felnőttként sem vagyunk tisztában velük. A téma túl absztrakt, mint PomPom a meséből, igazán senki sem tudja, milyen vagy mit takar. Na pontosan ezért kell erről beszélni a gyerekekkel.
A hogyan viszont más kérdés. Ha kezünk ügyébe akad egy ismeretlen élelmiszer, jó magyar virtussal az első ösztönös mód, ahogy hozzányúlnánk az lenne, hogy kirántjuk. A receptet erre a helyzetre lefordítva azt mondanám, a nehéz témák panírja a játék. A játékba mindent bele lehet építeni, bármi megtörténhet benne, és van az az előnyös tulajdonsága, hogy ami ott történik, ott is marad, kivéve a tanulságot, mert azt mégis kivehetjük belőle. Játék által a gyerekek nyelvén lehet beszélni a komplex témákról is. Ezzel persze nem a gyerekszáj degradálása a célom, ellenkezőleg: moderátorként mindig meglep, hogy mennyire magvas gondolatokat érlelnek, és fogalmaznak meg, ha kapnak egy jó cérnát, amire felfűzhetik őket és egy biztonságos környezetet, ahol mindezt megtehetik.
Persze ennek is vannak jobban és kevésbé jól működő módjai. Ha például azt kérdezem tőlük, mit jelent számukra, hogy beleszólhatnak a lakhelyük működésébe, ugyanolyan üres tekinteteket kapok vissza, mint amilyen bambán én bámultam előtte este a papírt, míg a kérdést leírtam. De ha azt kérdezem, mit tennének, ha egy napig ők lehetnének a polgármesterek, már hallom ahogy elkezdenek kattogni a fogaskerekek. Ha pedig azt mondom, képzeljenek el egy új várost, ahol csak óvoda, iskola, kórház, rendőrség és tűzoltóság működik, minden mást ők találhatnak ki, meg is van a foglalkozás váza. De hogy ne legyen egyszerű, nemcsak a saját fejükkel kell gondolkodniuk, hanem kis csoportokban felnőttként és idősként is. „Mit tennél, ha ebben a városban nem saját magad, hanem Marika néni vagy Lajos bácsi lennél? Mit szeretnél a városba, és hogy töltenéd el ott a napod?”
Kétszer húsz perc múlva a kis csoportok már megrajzolt térképekkel gyűlnek össze újra és a város megelevenedik: kultúrház, bank, piac, templom, játszótér, cukrászda, pláza (mert abba sok minden belefér), strand, idősek otthona, autógyár, gyorsétterem és kondipark, ahol elégethetjük a kalóriákat. Mikor a tanulságokról írtam, nemcsak arra értettem ezt, hogy a gyerekek mit visznek haza magukkal egy foglalkozásból, hanem arra is, hogy én mint moderátor, min gondolkodhatok majd az esőben hazafelé.
Az első tanulság: tényleg mindenre gondolnak. Sokszor tapasztaltam már, hogy mennyire beleélik magukat a szerepükbe, de ez akkor is mindig meglep. Mert a cukrászdát nem a „gyerek” szerepű csoport kérésére építették bele a városba, hanem azért, hogy az „idősektől” Lajos bácsi tudja hova vinni délután az unokáit. A strandra hosszas mérlegelés után kialkudtak egy gyógyvizes medencét, ahol lehet pihenni és jó az egészségnek, az autógyár pedig mint megtudtam azért kell, hogy legyen munkahelye a felnőtteknek. A piac azért jó, mert ott találkozhatnak és beszélgethetnek a fiatalok és az idősek, a plázában pedig nemcsak mozi, hanem könyvtár is van ám, meg drogéria az anyukáknak. Meglepő, mennyire reális képet festenek, és mennyire jól megindokolnak minden egyes döntést.
A pozitív kicsengésű tanulság mellett viszont más is felmerül. Természetesen rajzoltak lakóházakat is (ami annyira magától értetődő, hogy én felnőttként mégsem gondoltam rá), aztán néhány ilyen házat bekerítettek. Megkérdeztem miért, mire azt a választ kaptam, „azért, mert ez egy szegregátum”. Második tanulság, ami ezután egész este nem hagyta, hogy nyugodtan élvezzem a sorozatomat: bármennyire jó a fantáziájuk, a gyerekek is hozott élményből dolgoznak.
Nem régóta tartok foglalkozásokat, de valószínűleg több tapasztalattal is ugyanúgy mellbevágott volna az eset. Egyszerűen nem értettem, miért merült fel bennük ilyesmi. Hiszen bármit, tényleg bármit beletehettek volna a városba, cirkuszt, játékboltot, VR-szemüveget, szárnyas pónilovat, mégis egy szegregátumot rajzoltak. Nem tudom, hogy ez a tény préselt jobban a babzsákomba a foglalkozás közben, vagy az, hogy ilyen pontosan megfogalmazták, mi az, és ennyire magától értetődőnek vették a létjogosultságát. Persze a csoportból nem mindenki tudta a szó jelentését, és miután megbeszéltük, úgy próbálták elsimítani a nagy harmóniában keletkezett törést, hogy „jó, akkor legyen inkább egy börtön”. Őket ez a szemléletváltás látszólag már kielégítően megnyugtatta, nekem viszont nem adott békét. Próbáltam őket rávezetni arra, hogy ez egy képzeletbeli város, itt bármi megtörténhet, amit szeretnének, és semminek nem kell megtörténnie, amit nem szeretnének. Magyarán nem kell bűnözés, sem hátrányos megkülönböztetés, de ezt nyilván nem adhattam én a szájukba. Olyan természetesnek vették, hogy ilyen a világ – még a képzeletben is –, hogy nem kitörölték, inkább megpróbálták a maguk módján megmagyarázni és beépíteni a rossz dolgokat is. A foglalkozás végén mintha mi sem történt volna rárepültek a maradék pizzára, én viszont a tésztaszélek helyett a történéseken csámcsogtam. Vannak alkalmak, amik akarva-akaratlanul mélyebbre mennek nemcsak a résztvevőkben, hanem a moderátorban is. Még a nálam sokkal tapasztaltabb kollégám is próbálta valahogy megmagyarázni magának, miért került a papírra az a szegregátum. Pár perc hümmögés után annyit mondott: „milyen érdekes, annyira ez a valósága, hogy enélkül nem érzi a sajátjának a képzeletbeli városát sem…”
Szóval miért kell a gyerekekkel emberi jogokról beszélni? Azért, hogy kezdetnek legalább a képzelt városunk tiszta legyen. Mert lássuk be, ha már az ő fantáziájukba is átcsepegnek a mi rossz dolgaink és a tudat, hogy úgysem tehetünk ellenük semmit, akkor nagyobb szükség van erre, mint gondolnánk. Ijesztő, hogy eljutottunk oda, hogy elképzelni sem merünk egy jobb világot, mert nem tudjuk megtehetjük-e, és ha igen, hogyan. Ki kell lépnünk ebből a „kimaradsz mezőből”, végre rá kell jönnünk, hogy nem vagyunk cselekvésképtelenek. Vegyünk részt, hallassuk a hangunkat, és ezt a valóságot adjuk üres lapként a gyerekek kezébe, hogy megtölthessék azt jó tartalommal.
Szerző: Jáger Luca
