Helyi szinten nagyon sok cigány nő tesz a közösségért, de a felső vezetésbe nem kerülnek be – interjú dr. Lakatos Szilviával

A Pécsi Tudományegyetem Romológia és Nevelésszociológia Tanszékének adjunktusával, dr. Lakatos Szilviával volt lehetőségem beszélgetni a közelmúltban. Szilvi – ahogy már az elejétől szólíthattam – őszintén beszélt nehézségeiről, a legnagyobb élményeiről, de legfőképpen egyesületi munkájáról. Ez a róla szóló cikksorozat első része, a második írásban a cigány identitás megélésének témájáról lesz szó. Pálinkás Boglárka interjúja.

Hogyan kerültél a PTE-re?
Harmadéves szociológus hallgató voltam, és akkor már mindkét lányom óvodába járt, ha jól emlékszem. Az alkalmazott nyelvészetnek akkoriban Szépe György volt a vezetője, és az ő engedélyével Szalay Andrea csinálta a romológia specializációt. Az egyik alkalommal említette, hogy keres Forray R. Katalin professzor asszony egy olyan kollégát, aki a romani nyelvet tanítaná, és hogy szerinte engem meg fog keresni. Leültünk beszélgetni, és megkért, hogy tanítsak az egyetemen. Nem hittem ám benne, az egyetemen tanítani hallgatóként akkora kihívás... hatalmas megtiszteltetés volt. Úgyhogy hallgatóként elkezdtem a romani nyelvet oktatni, de teljesen más felsőoktatásban tanítani. Olyan diákok járnak az óráidra, akiket ez érdekel, és ez nagyon jó érzés. Se tanári végzettségem, se semmi ilyenem nem volt, úgyhogy meg kellett tanulnom tanítani a nyelvet. Papp Gyula (egy idős nyelvoktató professzor) mondta el 96-ban, hogy van nekünk egy könyvünk, a Zhanes Romanes?. Ebből tanultam, és ebből kezdtem el tanítani is. 

Idegen nyelvként tanítani, amit anyanyelvemként beszélek nem volt könnyű. A mindennapokban nem használtam a nyelvet – ugye az egyetemi közegben nem beszéltem romanit, csak anyukámmal otthon. Neki köszönhetem, hogy ezt a nagyon fontos kincset átadta. Annak idején nem így éltem ezt meg, én őszintén szégyelltem, de felnőtt fejjel már máshogy tekintek a dologra. Meghatározóvá vált az életemben, ugyanis a nyelv tette lehetővé, hogy a Pécsi Tudományegyetemen adjunktus lehessek. Ez a jellemző az én életemre, hogy bejárom a ranglétrát: először óraadó voltam, aztán utána félállásban voltam tanársegéd, aztán lett egy státuszom... 2012-ben sikeres volt a PhD-védésem, 2015-től adjunktus vagyok. Nem könnyű, de nagyon szeretek a felsőoktatásban dolgozni, tényleg egy közösségként dolgozunk együtt a munkatársakkal. 

„Anyukám nem tudott írni-olvasni, én meg azon vagyok, hogy habilitálni kellene…”

Anyukád mit szólt ahhoz, hogy egy ilyen nagy fába vágod a fejszédet? Nem volt tapasztalod otthonról, ami segített volna. 
Hát semmit, mert azt sem tudta, mi az az egyetem. 96-ban, amikor felvettek az egyetemre, megkérdezte, hogy „Kislányom, mi az, hogy egyetem? Olyan szép családod van, van két szép gyereked, miért kell neked az az egyetem?” Mivel neki az iskolai világban semmiféle tapasztalata nem volt, vándorló életmódot élt, igazából írni-olvasni sem tudott így megtanulni. Teljesen idegennek hatott neki az iskola világa, viszont amikor családlátogatáskor kijött az osztályfőnök (akkor még kötelező volt), mindent nagyon szépen kitakarított. Akkor még a pedagógus olyan volt, hogy az ember felnézett rá, megtisztelte a tanárnőt.

Ha jól tudom, Te 1999 környékén csatlakoztál az egyesülethez. 

A Khetanipe Egyesületet egyébként Vámosi Gyula alapította, egy cigány származású fiatalember, aki akkor angolra és jogra járt. Fél év után léptem én be, viszont ő 2000-ben külföldre költözött a családjával, azóta én vagyok az egyesület vezetője. Akkoriban párhuzamosan sok minden történt az életemben: 98-ban elindultam a kompenzációs listán, mert az István (dr. Kosztics István, jogász) mondta, hogy „Egyetemista vagy, aktív vagy... indulj!”. Rajtam kívül 4 cigány férfi indult, és már akkor is, illetve ma is arról beszélnek, hogy én „mossak, főzzek, takarítsak otthon”. Tehát ezeket a szokásos dolgokat mondták, hogy maradjak én csak otthon a gyerekekkel. Hát meglepődtek, mert én kaptam a legtöbb szavazatot (nevet). Visszatérve az egyesületre: kaptunk többször támogatást, viszont általában kevésnek bizonyult, egy táborra 800 ezer forint például nem volt elég. A pályázatok is sokszor úgy lettek kiírva, hogy nem lettek kiírva.

„Ha megnézzük, helyi szinten nagyon sok cigány nő tesz a közösségért, de a felső vezetésbe nem kerülnek be.”

Milyen vállalásaitok voltak a múltban az egyesülettel?
26 éve vagyok az egyesület vezetője, és őszinte leszek, szeretnék fiatalítani. Azt gondolom, hogy egy civil szervezetnek meg kell újulnia, fontos a fiatalos gondolkodás. Az elmúlt 26 évben volt egy lába az egyesületnek, ahol képzéseket ajánlottunk felnőtteknek, de ma már sajnos nem annyira erős ez a láb. Mi magunk nem tudunk olyan sok képzést biztosítani nekik, viszont az szintén fontos, hogy egyáltalán eljusson az információ hozzájuk. A másik láb, az oktatás-nevelés is nagyon fontos volt, hála Isten ez mostanában nagyon megerősödött. Anno a Felsővámházból és a Pipacs utcai lakótelepről jártak hozzánk a legtöbben. Voltak kisebb programjaink is, például kulturális, identitáserősítő programok, roma holokauszt érzékenyítő tréningeket tartottunk az országban. Régebben készült egy kisfilm is, amiben olyan emberek beszélnek, mint Buzás-Hábel Géza, vagy mint a lányom. Nagyon örülök, hogy sok hasonló ember nőtte ki magát az egyesületből, úgy érzem, a Khetanipe nagyok sok embernek az elindítója volt, inspirációt adtunk nekik. 

És mivel foglalkoztok most? 
Elsősorban a város legnagyobb szegregátumában, a Hősök terén tevékenykedünk, ott működik jelenleg három nagy pályázatunk. Február 1-én indítottuk a Biztos Kezdet Gyerekházat, a KheTanoda már 2013 óta működik, a harmadik projektünk pedig a svájci digitális képzést nyújtó programunk, ahol elsősorban felnőtteknek próbálunk segíteni abban, hogy a digitális kultúra világában el tudjanak igazodni. Ez a projekt májusban (2025 májusában) kezdődött. A Jószerencsét Közösségi Házban működtetjük azokat a programokat, amelyek elsősorban a helyi embereknek szólnak: vannak olyan kulturális rendezvények, mint a roma nap, szépségnap vagy más, tájékozódást segítő programok. Az egészségügytől az oktatásig minden olyan felnőtteknek szóló lehetőséget megragadunk, amelyeket a helyiek a saját javukra tudják fordítani. Ha a fiatalabbakról van szó, sokan támadnak, hogy „De hát miért a gyerekek?”. Kérdezem én: ha a jövő generációjával nem foglalkozunk, mi lesz velünk? 

Van egy olyan célkitűzésem, hogy a Hősök terén szeretnék egy ifjúsági gyerekközpontot létrehozni, ami úgy látom biztos lábakon fog állni: mivelhogy lesznek a 0-3 éves korosztály gyerekei, és közben a testvéreik is tudnak tanulni nálunk. Délelőtt a kisebbekkel, délután a nagyobbacskákkal foglalkozunk.

„Én úgy gondolom, hogy a roma gyerekek a jövőnk.”

Az egyesület partnere az egyetemnek, de pontosan mit is takar az együttműködésetek?
Mi partnerintézete vagyunk a Tanárképző Központnak. Ez azt jelenti, hogy akik a tanárképzésben tevékenykedtek, és önkéntességet kellett vállalniuk, mi egy önkéntes terület voltunk és nagyon sokan minket választottak, a kémiatanártól kezdve a romológia tanárig bezárólag. A mai napig is választhatóak vagyunk, most is egyébként a romológiáról érkeznek hozzánk hallgatók. Továbbá a közoktatási vezető képzésre járók is, akik a jövő vezetőivé válnak a különböző intézményekben, március 13-án érkeztek gyakorlatra. Vannak olyanok közülük, akik még nem ismerik a tanoda működését és feladatait, mi ezt szeretnénk nekik közelről megmutatni: bevonjuk őket az identitáserősítésbe, de ha valaki például nagyon szépen táncol, akkor az oktathat cigánytáncot a diákoknak. Az az igazság, hogy ezek a fiatalok nagyon szívesen vesznek részt a közösségi életben. Nem utolsó sorban több középiskolával is kapcsolatban állunk, így a diákok az 50 óra közösségi szolgálatot nálunk is el tudják végezni, legutóbb például a Ghandi Gimnáziumból fogadtunk hallgatókat. 

Mit érzel a fiatalokon leginkább, amikor először ezzel a közösséggel találkoznak? 
Meglepődnél, de a nem romák rácsodálkoznak erre a világra, mindeközben nyitottak és érdeklődőek. A roma származású fiataloknak ez egy mindennapi dolog, nagyon sokan szeretnének csatlakozni. Közülük sokan önkéntes munkát is vállalnak, tehát én azt látom, hogy ez a közösségi élet most fellendülőben van. Volt olyan időszak, amikor nem volt túl népszerű az önkénteskedés, de az elmúlt fél évben abszolút sokan érdeklődnek az egyesület iránt.

Van olyan sztori, ami a khetanipés ottléted óta megragadt benned? 
Amikor az ember szívvel-lélekkel végzi a közösségi tevékenységet, akkor sok olyan jó és rossz megélt esemény van, ami emlékezetes. Talán az egyik ilyen, amikor 2013-ban elvittük 100 olyan gyereket táborozni, akik a közösségi ház környékén éltek. A táborban megkérdeztem tőlük – ez egyébként Zala megyében volt –, hogy „na és hoztatok fogkrémet?” És akkor azt mondta az egyik kisfiú, hogy hát neki fogkeféje sincsen, nemhogy fogkrémet... Bementem Nagykanizsán a Tescóba és vettem 100 fogkefét, és egy rakás fogkrémet. Ennek az lett a következménye, hogy a kilincs, a cipő, minden is fogkrémes volt a következő napra (nevet). Nagyon jó érzés volt, hogy szeptemberben felmentem a Tanodába, és a kisgyerek, aki odajött hozzám nagy büszkén azt mondta, hogy neki megvan a fogkeféje most is, és használja is. 

„Ez egy apróság, tudom, de nekem ez így fontos üzenet volt.” 

Szoktad érezni, hogy a Khetanipe által fellendül a helyi roma közösség? 
Nagyon igyekszünk, hogy változtassunk a helyi emberek élethelyzetén, de ez mindig kétoldalú. Nem tudsz erődön felül felemelni olyan embereket, akik nem akarják. Segíteni csak azoknak lehet, akik beleteszik magukat, és szeretnének változtatni, de van egy olyan korosztály a helyi lakosságon belül, akivel egyszerűen nem tudsz fejlődést felmutatni, maximum szinten tudod őket tartani. Én ezért tartom fontosnak azt, hogy a jövő generációját oktassuk és neveljük. Azzal, hogy a Biztos Kezdet Gyerekház is megnyílt, teljesen lementünk a nullás korosztályra. Remélhetőleg amikor a gyerekek már óvodába mennek, és ezt követően majd iskolába, ez a segítség minőségben mást fog jelenteni. A gyerekházban található fejlesztő eszközök is rengeteget segítenek abban, hogy a gyerekek ne ingerszegény környezetben legyenek. Abból adódóan, hogy ezek nagyon hátrányos helyzetű családok gyermekei, nem biztos, hogy megvannak azok a drága eszközök, amiket mi a pályázatból tudunk nekik biztosítani. Ameddig ezek egy középosztálybeli család számára evidensek, addig a hátrányos helyzetű gyerekeknél az étel és a tisztántartás az elsődleges, tehát a teljesen „alap” dolgok. Egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen színes, zenélő játékot meg tud még engedni magának a család. A mi egyesületünkben együtt tudnak az anyukák a gyermekükkel fejlődni, ugyanis ők is be vannak vonva a különböző foglalkozásokba.

Szerző: Pálinkás Boglárka