Francia írónak hitték a kedvenc pécsi kávézójában, aztán Jehan Paumero tényleg írt egy könyvet, de magyarul

A legismertebb pécsi francia, Jehan Paumero könyvet írt A hazám és az otthonom címmel. A debütáló szerző nem csak a Psycho Mutants zenekar meghatározó tagjaként, de kulturális menedzserként, programszervezőként követte végig a város és az ország elmúlt két évtizedét. A miniesszékből álló kötetéről, kultúrsokkról, politikai-társadalmi megosztottságról és zenéről is beszélgettünk.

Zenék digitális terjesztésével foglalkozol, miért írtál mégis könyvet? Miért nem Tiktokon vagy Instagramon, Youtube-on beszélsz a benyomásaidról?
Ebben a szakmában dolgozom, de a Tiktok nem az én világom. Régóta vágytam arra, hogy írjak. Már kiskoromban is vezettem napló és nem véletlenül tanultam irodalmat az egyetemen. Na, nem a francia irodalom érdekelt annyira, hanem könnyű volt nekem az írás. És persze szeretek olvasni is. Néhány éve elkezdtem írni valamit, de nem tudtam, hogy hova vezet az a 20-25 oldal. Nem állt össze a terv a fejemben, kicsit kusza volt. Aztán megkeresett egy Budapesten élő francia újságíró barátom, a mai Magyarországról állítottak össze egy portrékötetet. Olyanokról, akik nem feltétlenül szerepelnek a médiában, nem ismertek, de érdekes személyiségek. Rám bízták a zenei részt, Karnics Zoli zenésztársamra esett a választás. Rengeteg régi sztori és emlék jött vissza, amikhez aztán hozzátettem és rendszerezni kezdtem a saját gondolataimat is. Ebből lett négy-öt fejezet.

Jót tett a külsős feladat?
Igen, minden tekintetben. Pont egy nehéz időszakot éltem meg. Életközépi válság, amibe belejátszott egy kicsit az identitásválság is. Akkor éppen 18 éve éltem itt, majdnem az életem felét éltem le Magyarországon és nem tudtam, hogy akkor most hova is tartozom. Mondjuk ezt még mindig nem tisztáztam le teljesen. 

Mikor láttad úgy, hogy másnak is érdekes lehet, amiket magadról írsz?
Elküldtem azt a pár fejezetet egy kedves barátomnak, Bérczes Lacinak, mert tudtam, hogy ő őszintén elmondja a véleményét. Biztatott, szóval folytattam. 

Az írás nem mindenkinek kellemes folyamat, pláne, ha nem az anyanyelvén kell megfogalmazni a gondolatokat. Nálad ez hogyan nézett ki?
Nekem kikapcsolódás volt. Eleve ide, ebbe a kávézóba jártam dolgozni és volt ebből egyébként félreértés is, mert egy ismerősöm lánya itt dolgozott, és mesélte az anyjának, hogy egy francia író minden reggel itt ír, mint az állat. Ő pedig rákérdezett, hogy én vagyok-e az a francia író. Na, akkor magamba néztem, és arra gondoltam, hogy nem csak a munkahelyi e-mailek megválaszolására, hanem valami hosszabb távú, saját projektre is fordíthatnám azt az egy-két órát.

A „francia íróvá” válásod nem okozott újabb identitásválságot?
Nem tartom magam továbbra sem írónak, nem tudnék szépprózát írni. Szívesen kipróbálnám magam egyszer az anyanyelvemen, de még franciául se biztos, hogy össze tudnám hozni. 

Kinek szántad az írásaidat? Van címzettje a soraidnak?
Elsősorban a fiamnak. Többek között azért, mert nagyon keveset tudok a szüleimről, őseimről. Nem emiatt, de az apám is nemrég elkezdett a gyerekkoráról, szüleiről mesélni. Olyasmit, amiről semmit nem tudtam. Nagyon hasznosnak tartom a gyökereink ismeretét. És most már hiszek a transzgenerációs, ki nem mondott traumák hatásában is. Egyébként a könyv írásakor még nem tudtam erről az egészről. 

Mesélnél egy emblematikus rádöbbenést a magyar és a francia kultúra, életmód közötti különbséggel? Esetleg olyat, amire írás közben eszméltél rá.
Sok ilyen szembesülés volt már, mindig kérdezik például, hogy miért maradok itt? Mitől érzem jól magam Magyarországon? Eddig nagyon nehezen tudtam erre válaszolni, most viszont már csak adnom kellene egyet a könyvből, mert benne van. 

Az egyik fejezetben kiskapukról írsz. A megoldjuk okosba' mentalitásról, és azt is, hogy ebből ragadt rád is valamennyi. Mi a határ? 
Az autó kilométeróráját biztos nem tekerném vissza, de ha lehetne valahogy kevesebb adót fizetni, akkor az biztos érdekelne. 

Ért kultúrsokk? 
Napközben láttam az utcán a gyönyörű lányokat majd este egy kollégiumban ugyanazokat melegítőben és papucsban. Na, az sokk volt volt. Ez persze vicces, de komolyabb a gyerekek eltérő szerepe, megítélése a két kultúrában. Nekem most már sokkoló, hogy a francia ismerőseim szülés után három hónappal visszamennek dolgozni, a babák pedig bölcsibe reggel kilenctől este hétig. De a francia közbiztonságot már sokkal nehezebben tudnám tolerálni. Magyarországon még sosem féltem éjszaka az utcán, de otthon már 20 évvel ezelőtt is az óvatosság volt természetes. És jártam is pórul. A másik pedig, amit tanárként megtapasztaltam. Franciaországban hiányzik a tanárok tisztelete az iskolákból, ezzel teljesen ellentétes dolgokat tapasztaltam a magyar diákok részéről. 

Ez általánosságban elmondható vagy inkább a saját tapasztalatod?
Általánosságban. Nyilván itt is történnek dolgok. De Franciaországban nagyon-nagyon messzire kell menni, hogy például kirúgjanak egy diákot egy intézményből. Nem elég csúnyán beszélni.

Magyarországot sem kíméled a könyvben, kemény közéleti, de össztársadalmi kritikákat is találni. A nyomasztásról, kiábrándultságról, véleménybuborékról szóló részeket mikor írtad? 
A mostani helyzetben már azt érzem, hogy túl finoman fogalmaztam a politikusainkról. Trump hatalomátvétele óta teljesen megvadultak a dolgok és nagyon aggasztó ez az egész.