„A roma identitás teljesen barátságban van a magyar identitásommal” – interjú dr. Lakatos Szilviával

Az első interjút követően ismét asztalhoz ültünk dr. Lakatos Szilviával, a Pécsi Tudományegyetem Romológia és Nevelésszociológia Tanszékének adjunktusával. Míg előző alkalommal leginkább az egyesületi munkájáról mesélt, ezúttal mélyebbre ástunk: Szilvi őszintén vallott a roma identitás kérdésköréről, a cigány kultúrához fűződő sajátos viszonyáról, és arról, miként nyújt kezet másoknak a nehéz helyzetekben. Pálinkás Boglárka interjúja.

Amikor egy nem roma ember érdeklődik a cigány kultúra iránt, hogyan és hol tudnak kérdezni? 
Az egyetemen vannak olyan kurzusok, például a Bevezetés a romológiába című előadás, ahol teljesen hivatalosan lehet erről a témáról érdeklődni. Ha érzi az ember, hogy az érdeklődés őszinte és nincsen mögötte semmi rosszindulat, akkor ő is őszintén meg tud nyílni. Szoktam mondani a hallgatóknak, hogy ha az én kurzusomra járnak, őszintén megkérdezhetnek bármi olyat, ami a fejükben motoszkál a magyarországi cigányokkal kapcsolatos ügyekben. Sokszor jó beszélgetés szokott kialakulni, mindig mondják a hallgatók, hogy jó hiteles forrásból informálódni. Gyakran van olyan megkeresésem, hogy meghívnak engem egy nem roma közegbe, és ott a roma kultúráról kell beszélnem, ezekre nagyon szívesen elmegyek. Időmet, energiámat ráfordítom arra, hogy az információkat hitelesen tudjuk közvetíteni.

Mit jelent számodra a cigány identitás és a kultúra?
Ez egy nagyon jó kérdés. Nem gondolkodtam erről, de azzal, hogy én anyanyelvi szinten beszélem a romani nyelvet, egy kincset kaptam. Az által, hogy az édesanyám megtanította azt a nyelvet nekem, szerintem megalapozta azt, hogy az identitásom teljesen egészséges. Egyébként ez a roma identitás teljesen barátságban van a magyar identitásommal, a kettő kézen fogva jár belül a szívemben. Nekem mindkettő kultúra nagyon fontos, úgy érzem, hogy mindkettőben ki tudok teljesedni és a magaménak tudni. Sosem volt ezzel problémám, mindig tudtam ki vagyok, hol vagyok, hova akarok eljutni. A festőművészettől kezdve az írókon át a zenei világig nagyon színes, és szép értékeink vannak. 

„Amire felhívnám a figyelmet, hogy a cigány kultúra nem azonos a szegénység kultúrájával, ugyanis nagyon gazdag kulturális életünk van.”

Szerinted mi a legégetőbb probléma a roma közösségek életében?
Én azt gondolom, hogy nagyon sok problémával szembesülünk nap, mint nap. Az biztos, hogy a diszkrimináció nagyon erős a magyarországi cigánysággal szemben, ez egy kardinális probléma. A munkaerőpiacon is jó lenne, hogyha az elsődleges részére jutnának el a romák, azonban az előbb említett diszkrimináció miatt gyakran hátráltatva vannak. Fontos az is, hogy a gyermekeink oktatása minőségi legyen, és azt a képzést, ahova bejutottak, el is tudják végezni. Nagyon lényeges lenne, hogy egy esetleges hátrányos helyzetből érkező roma diákot ne érje az a szintű megkülönböztetés, amit tapasztalni lehet. Bár vannak erre az esetre ösztöndíjak, kollégiumi lakhatási segítség, viszont ez az információ nem mindig jut el az érintettekhez. Például ilyenkor tudunk nekik segíteni abban, hogy tájékozottak legyenek a lehetőségeikről. Tehát szerintem a diszkrimináció, a foglalkoztatás és az oktatás a három legfontosabb terep. Sajnos a valóságban a közfoglalkoztatásban lévő roma emberek nagyon ritkán tudnak megélni a jövedelmükből. 

Megemlítetted az oktatást. Ezek alapján mennyire kihívás olyan emberekkel foglakozni, akik csalódtak az oktatási rendszerben?
Attól függ, melyik korosztályról beszélünk. Sajnos a felnőtteket néha nagyon nehéz motiválni arra, hogy tanuljanak. Viszont vannak rövid távú képzések – ilyen az Aktívan a tudásért –, amelyeket meghirdetnek számukra a Társadalmi Esélyteremtési Főigazgatóságon keresztül. Erre mindig be szoktuk szervezni az embereket, és azért lenne fontos számukra, hogy tudják egy kicsit szélesíteni a nézeteiket, tudásukat. Ilyenkor bejárnak a központba, és egy tanár segítségével bizonyos információkat elsajátítanak. Bár tudom, hogy ez csak rövidtávú segítség, mégis sok mindenkinek jelenti a biztonságot. A felnőtteknél gyakran az a fő cél, hogy bármilyen gyors úton pénzhez jussanak, és akár egy kiló kenyeret le tudjanak rakni az ebédlőasztalra.

A diszkrimináció témájához visszatérve, a romák helyzete/megítélése hogyan változhatott szerinted az egyetemi éveidhez képest?
Hú, ez egy nagyon nehéz kérdés. Nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy a társadalomban mi zajlik... a többségi társadalom részéről felerősödött az előítélet velünk szemben, magam is tapasztalom. Ennek vannak fokozatai, például az olaszliszkai tanárlincselést követően nem adtak hangot azoknak a tiltakozásoknak, ahol mi magunk is felszólaltunk és elhatárolódtunk az ilyen cselekedetektől. Egy kalap alá vettek mindannyiunkat, aki ebbe a közösségben élt vagy tartozott, elítélték a származása miatt. Onnantól kezdve lehetett érezni – az egyesületi tevékenységben is egyébként –, hogy gond van, problémák vannak. Igyekszünk azért tenni, hogy ezek az előítéletek csökkenjenek velünk szemben, de nagyon rosszul esik, hogy egyet lépünk előre, egy ilyen eset következtében meg visszalépünk százat. Mondok még egy példát: a gyerekeket hétfőtől péntekig folyamatosan oktatjuk és neveljük, próbáljuk a fejlődési lehetőségeket biztosítani számukra, aztán hétvégén hazamennek, és újrakezdődik ez a szélmalomharc. 

„De mégis úgy érzem hogy erre szükség van, mert ha mi sem lennénk jelen az életükben, nem lenne meg az esélyük arra, hogy jobb élet reményében bizakodjanak.”

Téged mi tart meg az egyesületi munkában, akkor is, ha kihívásokkal szembesülsz?
Minden munkában vannak nehézségek, mélyvölgyek. Az elmúlt 26 évben is voltak kihívások, de egyszerűen az egy belső motiváció, hogy nekem ezt csinálnom kell. Nem azért, mert én anyagilag jól járnék... voltak olyan évek, amikor semmiféle anyagi juttatásban nem részesültem, de akkor is fontosnak tartottam, hogy ott legyek a helyi roma emberek életében. Nagyon jó érzés látni, ha a gyerekek eljutottak mondjuk egy gimnáziumba, vagy szakmát tanultak, akár el tudtak helyezkedni a munkaerőpiacon. Ezekért mindig megéri segíteni, erkölcsi kötelességemnek érzem. Amúgy sem tudok nemet mondani, ha valaki segítséget kér tőlem (nevet). Például ha egy cigány származású, esetleg írni-olvasni nem tudó ember segítséget kér tőlünk, tiszta szívből nyújtunk neki támaszt.

Korábban említetted, hogy többen inspirálódtak általad. Te hogyan éled meg, hogy sok embernek a példaképe vagy?
Ez felelősséggel jár. A mindennapokban példát szeretnék mutatni az életemmel, a munkámmal, és ami pozitív mintának vehető. Olyan furcsa, az ember egyébként nem gyakran gondol ebbe bele, hiszen sokszor teljesen elfelejtődik a munka mellett. Amikor egyesületet vezetsz, programokat szervezel, tankönyveket írsz, nem azért teszed, hogy tudatosan valakinek a példaképévé válj. Ugyanakkor amikor szembesül ezzel az ember, merthogy vannak ilyen visszajelzések, megállok egy pillanatra és azt mondom:

„Ez egy nagyszerű érzés, de még többet szeretnék tenni azért, hogy erre méltóvá váljak.”

Mit üzennél azoknak a roma fiataloknak, akik el szeretnék érni az álmaikat?
Mindenekelőtt legyenek kitartóak. Sokszor látom azt, hogy elkezdenek valamit, és az első lehetőségnél feladják. Legyen erő bennük, merjék végigcsinálni, amit célnak kitűztek. Ha nincsen bennük elszántság, akkor nem fogják elérni amit szeretnének. Azt látom a környezetemben, hogy néhányan elkezdenek egy képzést, de az első adandó problémánál abbahagyják... ez nem helyes szerintem, meg kell harcolni magunkért. Ilyenkor szokták mondani, hogy egy „cigánygyereknek kétszer annyit kell teljesíteni.” Ennek ellenére el kell hinniük magukról, hogy bármire képesek.

Szerző: Pálinkás Boglárka