Három szín, amiknek a szétválasztás helyett inkább össze kellene kötni minket

„Gyorsan megváltozhat egy szimbólum jelentése, használata. Három éve sokaknak ez egy fideszes kiállításnak is tűnhetett volna. Azóta nagyot fordult a világ, nem lehet ma már elsőre megmondani, hogy aki nemzeti színekkel díszíti az arcát, az egy tiszás vagy kormánypárti demonstrációra megy” – mondta a Telexnek Bálizs Beáta a Trikolór történelem című pécsi kiállítás kurátora.

A tárlat összeállításakor több szempontból is formabontó, egyedi megközelítést választott a néprajzos, muzeológus kutató. Mivel a nemzeti színek használatnak lehető legszélesebb spektrumát be szerette volna mutatni, ezért a pécsi Néprajzi Múzeumban május végéig kiállított használati tárgyaknak, műalkotásoknak csupán egyetlen közös jellemzője van biztosan. Valamilyen formában megjelenítik a nemzeti színeket vagyis a piros, fehér, zöld színkombinációt. Ezen túl tényleg bármi belefért: óvodások március 15-i alkotásaitól milliókat érő kortárs festményig, irredenta társasjátéktól szocialista díszoklevélig, sportrelikviáktól hamutartóig sikerült rengeteg mindent egy térben összehozni. Ahogy a kiállítás alcíme is mondja, kincsektől kacatokig terjed a skála. Tematikus rendezés, rendszerezés persze van: férfiakhoz, nőkhöz, gyerekekhez köthető tárgyak, gasztronómiai és sportrelikviák, művészeti és hobbialkotások, de ezek természetesen kapcsolódnak egymáshoz is. Az aktuálpolitikától eltávolítva próbálta a kurátor mindezt feldolgozni, már amennyire ez lehetséges.

„Azt gondolom, hogy a nemzeti színeknek nem szabad szétválasztania minket. Éppen ellenkezőleg, össze kell kötnie. Egyébként a történelem folyamán ez egyértelműen sikerült is már” – mondta a színkutatással is foglalkozó Bálizs. A különböző tudományterületi megközelítéseket azért rendezte egy kiállításba, mert úgy látja, hogy így lehet igazán jól értelmezni, hogy milyen jelentésváltozásokon ment át a trikolor. Néprajzosként, de nem csak néprajzos szemmel válogatott, ezért a művészet- és kultúrtörténeti vonatkozások is helyet kaptak. Elmondása szerint nem volt előzmények nélküli egyik szín használata sem, de a reformkor előtt a dinasztikus használat volt jellemző, azaz leginkább címerábrázolásokban fordult elő a hármas, amit a történészek pannon színeknek hívnak.

„A zászlókban való megjelenéshez 1848 kellett, természetesen a francia trikolor hatására” – mondta Bálizs, hozzátéve, hogy a három szín textildekorációkban már előtte is jelen volt például a királykoronázások alkalmával. A kutató szerint a zöld nevezhető a legmagyarabbnak. „Ha például egy román-magyar faluban keressük a magyarokat, akkor csak a zöld kapuknál érdemes próbálkozni. A komoly tárgyalások zöldposztós asztalnál dőltek el, a zöldmázas edények, zöldre festett bútorok a népi kultúra részét képezték korábban, így mindenki könnyen elfogadta a zászlóban is” – a kutató arra is felhívta a figyelmet, hogy a környező országoknál a piros és a fehér megtalálható, de zöld csak nálunk van a zászlóban. A kokárda ugyan polgári jelképként indult, de nagyon gyorsan elfogadták a paraszti kultúrában is.