Nincs bocsánat
Az országgyűlési választások óta nagy érdeklődéssel, időnként szentségelve figyelem a fideszes holdudvar egyes tagjainak Canossa-járását különböző független orgánumoknál vagy vitaműsorokban. Ironikus, hogy a gyónás azokon a médiumokon, azon újságíróknál történik, akiket módszeresen igyekeztek hitelteleníteni és ellehetetleníteni, átlépve száz meg száz demokratikus és morális vörös vonalat.
Szomorúan veszem tudomásul, hogy ezek az emberek valóban azt hiszik, hogy az elmúlt évek ámokfutása egy bocsánattal, vagy a jó szándék indokával elrendezhető.
Osztom Tompos Ádám azon gondolatát, miszerint a jó sajtó elsősorban független, és ha nem is teljesen objektív, de korrekt. Ementén egy egyszerű kérdést kell feltennie minden fideszközeli spin doktornak saját magának: valóban úgy gondolják, hogy mindent megtettek annak érdekében, hogy hiteles hírforrásként, véleményvezérként működjenek?
A szembenézés önmagukkal, tevékenységük méltatlanságával nem egyszerű, de szükséges, hisz viselkedésük alkalmazkodott a Fidesz politikájához: a médiatörvénnyel kezdődött, majd a poloskázással és az ellehetetlenítési törvényjavaslattal korcsosult el magatartásuk véglegesen. Erre a pökhendi és gátlástalanul hazug dezinformálásra pedig nincs, és nem is lehet bocsánat. Ez persze nem jelenti azt, hogy a propagandistának nem kell vezekelnie a nyilvánosság előtt, de megbocsátást vagy megértést nem várhat.
Szomorú, hogy a szembenézés folyamata még el sem kezdődött, sőt, csírája is alig látszik. Ennek legjobb példája, hogy a fideszes megmondóemberek magukra már leendő ellenzéki, a független sajtóra pedig jövőbeni kormánypárti oldalként hivatkoznak. Ez teljes félreértése és elbagatellizálása az Orbán-rendszer és a benne megmaradt, működő független sajtó viszonyának.
Nagy lehetőség nyílt arra, hogy a média végre fellélegezzen: a közszolgálati csatornák ténylegesen a nevükben megnevezett funkcióval bírjanak, a helyi lapok visszanyerjék helyi jellegüket. A sajtóval párhuzamosan a közönség is megnyugszik, hiszen végre talán nem a gyűlölet fog folyni a csapból.
Az elmúlt két és fél év tökéletesen indokolhatja mindenki számára, miért van szükség független sajtóra. Ez az időszak megmutatta, hogy a nyilvánosság igenis képes lyukat ütni, igenis lehetséges a nyilvánosságon keresztül a politikára ráhatást és nyomást gyakorolni. A sajtó szabadsága nem himihumi. Ez az egyik fontos tanulsága a magunk mögött hagyott időszaknak.
És éppen ennek a jegyében lehetetlen az, amit a propagandisták hangoztatnak – hogy megújulásra van szükség a Fidesz oldalán. Hiába is akarná egy politikai közösség új alapokra helyezni magát, ha ennek a promotálásában olyan emberek vesznek majd a kezükbe megafont, mint Bayer Zsolt, Huth Gergely, Hoppál Hunor, vagy éppen Gajdics Ottó. Orbán Viktort idézve: rajtuk a skarlát betű.
A másik nagy probléma, hogy a politikai közösségnek a megújulása képtelenség a mindenfajta moralitást nélkülöző uralkodásuk okán. Ennek fenntartásához pedig a sajtójuk komisszárjai is szükségesek voltak.
Ezt kellene megértenie a megbocsátás reményében magát mosdató propagandistának (és politikusnak is). Nincs visszaút, nincs bocsánat.
Szerző: Simon Mihály
