Ilyen csodák vannak, ha egy medence alja leér a mélytengerbe – interjú Simonfalvi Ancsa díjnyertes mesekönyvíróval

Ilyen csodák vannak, ha egy medence alja leér a mélytengerbe – interjú Simonfalvi Ancsa díjnyertes mesekönyvíróval
Simonfalvi Ancsa író, olvasó, könyvtáros – Fotó: Kölcsey-Gyurkó Sára

Könyvtáros, olvasó és író, akinek családjáról szóló Ali király karácsonyi vacsorája című kötete 2024-ben elnyerte Az Év Gyerekkönyve Díj Elsőkönyves kategóriáját. Ugyanebben az évben jelent meg A csodálatos nagyapó című műve is. A Pécs környékén élő és a Csorba Győző Könyvtárban dolgozó szerző az Ünnepi Könyvhéten is dedikált. 

A korábbi interjúkból kiderül, hogy Veszprém és Óbuda két meghatározó helyszín volt az életében. Hogyan került Pécsre? 
Pécsre családi kötődések miatt kerültem, itt született meg az idősebb fiam, Jerkó. Hosszú ideig éltünk Budapesten, az Óbudai Anziksz Magazinnak voltam a szerkesztője, amit nagyon szerettem. A Covid ideje alatt sok időt töltöttünk Pécsen és be kellett látnom, hogy a gyerekeknek ez a környezet sokkal komfortosabb, mint az óbudai lét. Egészen más perspektíva itt kis közösségben és a természetben lenni. Amikor két éve jött a lehetőség, hogy a pécsi Csorba Győző Könyvtárban dolgozhatok, akkor nem kellett hosszasan gondolkodnom. Annak ellenére, hogy az Anziksz Magazint imádtam, ez egy hatalmas lehetőség volt, hogy valami egészen másba fogjak. Amikor az ember egy magazinnak a szerkesztője, az azt jelenti, hogy iszonyatos mennyiségű időt tölt mások szövegeinek olvasásával és javításával, a sajátjaimra pedig egyáltalán nem jutott időm. Akkor csak annyi történt, hogy meséltem a gyerekeknek, de az, hogy én ezeket leírjam és elküldjem valakinek, ez távolinak tűnt. 

Milyen volt a könyvhéten dedikáló íróként részt venni? 
Nagyon jó élmény volt egyrészt azért, mert előtte este találkoztunk a Pagony Kiadó standjánál többen is, akik a kiadó szerzői vagyunk és nagyon jó ez a csapat, másrészt persze az eseményen is nagyon pozitív élmény volt ott lenni. A legjobb az volt, hogy jött egy család négy gyerekkel, de ők nem maguknak vitték a könyvet, hanem a nagypapának és neki is kellett dedikálnom a könyvet. Ez nagyon jó érzés volt, de ennél azért még sokkal jobb az, amikor az ember gyerektalálkozókra megy vagy egy osztályhoz. A könyvhétre leginkább a szülők jönnek dedikáltatni és az inkább a felnőtteknek, a szerzőknek és az illusztrátoroknak szól.

Viszont amikor a gyerekekkel találkozom, akkor egy-egy ilyen alkalom után nagyon sokszor küldenek rajzokat vagy azt, hogy elkezdték írni a saját meséjüket és az ilyen jellegű visszacsatolások nagyon jók, mert ez megmutatja számomra, mennyire megmozgatta a gyerekek fantáziáját a könyvem.

Meg amikor ilyen kérdésekkel előjönnek, hogy a nagyapós mesében van egy olyan történet, amikor felújítanak egy régi kádat, a gyerek beleugrik és a tenger legmélyén találja magát. És a kisgyerek azt kérdezte tőlem, hogy de hogy vesz ott levegőt? Mert az illusztrációban azt látja, hogy nincs rajta oxigénpalack meg semmi. Azzal neki nem volt gondja, hogy egy medence alja a tenger legmélye, de hogy kap levegőt? Ilyenkor mindig kell adni egy trükkös választ. Neki például azt mondtam, hogy ilyen csodák vannak, ha egy medence alja leér a mélytengerbe. Ott már nem kell oxigénpalack, mert a csoda erre is kiterjed. Tehát érdekes, hogy min akadnak fenn a gyerekek és min nem. 

Van kedvenc története egy ilyen gyerektalálkozóról? 
Ahol gyerekek vannak, az mindig annyira szuper és mindig van, aki valami jót kérdez, de a legviccesebb az volt, amikor tavaly a veszprémi könyvtárban volt egy könyvbemutató az Ali király karácsonyi vacsorájával és a szüleim beültek, mert ők még mindig ott élnek. És miközben beszélgettem a gyerekekkel, megkérdeztem tőlük, hogy szerintük mi lett a történetbeli csodálatos merőkanállal: vajon eltűnt, ellopták? Mire az egyik kisgyerek azt mondta, hogy lehet, hogy Ali király egyszerűen csak béna és beleejtette a nagy fazékba. A történetben Ali királyt apukámról mintáztam, aki egyébként mesterszakács, a feleségét pedig Ildikónak hívják a mesében, ahogy anyukámat és a nővéremet is. Ez azért maradt így, mert eredetileg ezt tényleg nekik írtam meg a gyerekeknek, viszont a fiaim azt mondták, hogy ők nem maradhatnak Jerkó és Soma, tehát az ő nevük helyett legyen valami más. Ők Radó és Maxi lettek a sztoriban, de a szüleim mondták, hogy nekik megfelel a királyi szerep. Apám ott ült, kábé a kisfiú mellett és az a jelenet, ahogy láttam a megrökönyödést rajta, hogy „Ali király béna?”, hát az nagyon vicces volt! Cukkoltam is vele utána egy ideig. A gyereknek persze fogalma sem volt, hogy ki az a bácsi a sor szélén. Ez is egy példája volt annak, hogy a képzelet és a valóság összeérése nagyon jó pillanatokat tud létrehozni.



Volt lehetőségem az interjú előtt beszélgetni a nővérével, aki azt mesélte, hogy esténként ön szórakoztatta őt, a saját kitalált történeteivel. Mikor születtek meg az első saját meséi? 
Nekem valahogy már egészen pici korom óta nagyon élénk volt a fantáziám. Visszaemlékszem kétéves korombeli történetekre, hogy mondom embereknek. De ez szerintem különben minden gyerekben benne van, hogy így magától gyártja a történeteket és meséli. Van, akit leállítanak, de nekem teret hagytak, hogy meséljek, bármi eszembe jutott. De az, hogy leírjak egy mesét, nem is tudom, mikor volt először. Talán akkor, amikor Jerkó egészen kicsi volt és mondta, hogy szeretne a meséhez rajzolni. A második könyvemben, A csodálatos nagyapóban nyolc történet van és az első történet tizenkét évvel ezelőtti. Előtte is írtam, csak nem feltétlen meséket. Szerintem az, aki ír, mindig ír valamit. Legalábbis én mindig írtam valamit, de az, aminek lett eleje és vége és azt mondtam, hogy ez egy kész dolog, az végül mese lett. 

Mi vonzotta a mesék világában?
Igazából az, hogy annyi történetünk volt a fiaimmal közösen. Talán Jerkó kérdezte egyik alkalommal, hogy ezt miért nem mutatjuk meg másnak, miért csak mi olvassuk? Ezek után küldtem el a Pagony Kiadónak egy-egy mesémet, de hogy miért épp a mese lett a befutó a műfajok közül, nem tudom. Írok más dolgokat is, de ebben nagyon jó benne lenni és engem nagyon szórakoztat a meseírás. Jó érzés írni, de nem akarok vele tanítani semmit. Nagyon fontosak amúgy a segítő könyvek is, sok olyan van, ami szerintem fontos, hogy megjelenik. Egy csomó olyan tabutéma van gyerekkorban is, amit nehéz megbeszélni, tehát kellenek ezek a könyvek, de amit én írok, annak az a célja, hogy szórakoztasson. És ha mégis valami olyat talál benne a gyerek, ami számára elvihető morzsa, annak meg nagyon örülök. 

Van már tervben harmadik kötet? 
Nincs olyan harmadik kötet, ami biztosan a nyomdába fog menni. Az Ali királynak soha nem volt tervben folytatása, de egy nagyon aranyos mondat és visszacsatolás volt, amikor egy olvasóm megkérdezte, hogy a következő könyv ugye az Ildi királynőről fog szólni? És akkor elgondolkoztam, hogy lehet, hogy a női főszereplőt meg lehetne táncoltatni ebben a sztoriban. A csodálatos nagyapóban beígértem egy kicsit azzal, hogy a végén írtam, hogy „és jön az őszi szünet”. Azért nyolc ilyen sztorit megírni, ami egy sémával indul, mégis nagyon változatos, – hiszen tényleg a dzsungeltől kezdve, az űrön át, gyakorlatilag mindenhol járnak –, azért erre rá kell készülni, hogy ebből tényleg legyen valami. 

Szerző: Kapás Réka