A Pécsi Országos Színházi Találkozó elvétele a várostól bűn, a független színházak támogatásainak megvonása kifejezetten káros volt

Elbulvárosodott-e a vidéki színház vagy csupán a közönség igényeit próbálja kiszolgálni? Milyen múltra tekint vissza a hazai színházi struktúra, és mit tanulhatunk a nyugat-európai működési mintákból? Hogyan alakulhat át a színházi szféra a kormányváltás után, és milyen változásra van most valóban szüksége a szakmának? Ezekről beszélgettünk P. Müller Péter színháztörténésszel, egyetemi tanárral legújabb, Színházi retúr című kötetének bemutatója kapcsán. 

Milyen gyakran jár színházba? 
Középiskolás koromban kezdtem el színházat nézni, és főiskolásként kezdtem el színházi kritikákat írni, egészen 1982-ig, amikor egyetemi állásba kerültem. 1983-tól én írtam a Jelenkor folyóirat Pécsi színházi esték rovatát. Volt egy olyan időszak, amikor nagyon sok színházat néztem sokfelé az országban. Ma már egyre kevesebb előadást nézek, tavaly a Pécsi Nemzeti Színházban egyetlen előadást láttam, az Emigránsokat a szobaszínházban. 

Ha már szóba került a Pécsi Nemzeti Színház, hogyan értékeli az idei évad darabválasztásait? 
Nemcsak az a lényeg, hogy mit tűznek műsorra, hanem az is, hogy az milyen minőségben kerül a színpadra. Problémának látom, hogy a színház az elmúlt időszakban meglehetősen elbulvárosodott, és csupán egy bizonyos típusú közönségigényt elégít ki. Emellett igazán nagyformátumú rendezők is ritkán fordultak meg a színházban az utóbbi években. A nézőknek alapvetően joguk van esztétikai alapon megfogalmazni a problémáikat a művészeti intézménnyel szemben. 

A népszínházi jelleg vagy a magaskultúra áll közelebb az Ön elvárásaihoz?
Egy előadáson azonnal meglátszik, mennyire van alaposan átgondolva és megvalósítva. Az, hogy az utóbbi időben kissé elszoktam a színházba járástól, részben abból a tapasztalatból fakad, hogy a kínálat nem felel meg az én igényeimnek. Az én esztétikai iránytűm azt mutatja, hogy mindig a magasabb színvonalú művészet felé kell igazodni, és teret kell adni az egyes rétegműfajoknak is. 

Milyen finanszírozási és működési modellt tart életképesnek a jövőre nézve?
Magyarországon a kőszínházi állami finanszírozású rendszer működik 1949 óta. A rendszerváltás után ez érdemben nem tudott megváltozni, annak ellenére sem, hogy számos nemzetközi hírnevet szerző társulat független volt. Ezek a kísérletező, független színházak csak támogatásból tudnak működni, mert egy rétegműfajt képviselnek.

A népszínházi műfajok esetében azt gondolom, lehetnének drágábbak a jegyárak. Nyugat-Európában kevés államilag fenntartott színház van, a Nemzeti Színházakon és az Nemzeti Operán kívül az összes többi jegybevételekből és szponzorációkból működik. Nálunk ennek nincs hagyománya, és nem lehet egyik napról a másikra változtatni rajta. Az viszont kifejezetten káros volt, hogy az elmúlt időszakban szándékosan megvonták a független színházak támogatásait. 

Mit tapasztalt a nyugat-európai színházban, mi az, amit ott máshogy csinálnak? 
Nyugat-Európában meglehetősen kevés az állandó társulattal rendelkező színház, és gyakoribb, hogy produkciókra szerződtetnek színészeket. A repertoárrendszerben működő színház a legdrágább. Sem nagy sikert, sem nagy bukást nem lehet elérni. Előre be van táblázva, hogy havonta hányszor játszanak egy darabot, és akkor is műsoron tartanak előadásokat, amikor már nem nagyon van iránta érdeklődés. Úgy gondolom, nagyobb teret kellene kapniuk a produkciókra szerveződő színházaknak. 

Mennyire tartja szükségesnek a klasszikus darabok modernizálását, és miként kell a színháznak viszonyulnia a posztmodern közönség elvárásaihoz?
A dolog fordítva működik. A színház teremthet olyan helyzetet, hogy egy új korszakban másfajta műveket készít, amik rezonálnak a társadalmi változásokra és ezek hatással vannak a nézői igényekre.

A kísérletezésnek szabad terepet kell kapnia, aminek van kockázata. Lehet persze biztosra is menni, de az egyenes út a középszer és az unalom felé. 

Hiányzik-e a sztárkultusz a színházból? 
Sokkal kevesebb figyelem jut a színházra. Napjainkban nem lehet színpadi színészként akkora ismertségre szert tenni, mint korábban. Ez nem függ össze a színészet színvonalával, csupán a médiumok változásával. 

Hogyan változott meg a színház szerepfelfogása a digitális korban? Egyre kevésbé érdekli az embereket a színház. Amikor tulajdonképpen ,,testprotézisként” magunkon viselünk egy olyan eszközt, amelyen keresztül minden egy kattintásra elérhető, nem szükséges elmenni színházba, hogy bele tudjak pillantani egy előadásba, filmbe vagy koncertbe. 

Lesz-e reneszánsza a színháznak, akár az AI térnyerésével szemben?

A színház az egyetlen művészeti ág, ahol élő ember élő emberrel találkozik. Megvan a varázsa, ha ott és abban a pillanatban megszületik valami egyszeri, élő és megismételhetetlen. De a színházat is elárasztotta már a technikai médiumok jelenléte. A színház mindig az életünkre reflektál, folyamatosan megújul, és számos kihívásra reagál. A Covid is egy ilyen kényszerhelyzet volt, ami kreatív megoldásokat eredményezett. 

Sokfelé járt, tanított külföldön is, miért maradt mégis Pécsen?
Soha nem akartam Pécsről elköltözni. Számomra fontosabb a város hangulata, környezete, és az egyetemi tanítványok. Ez a lépték, ami itt van kiállításokban, koncertekben, emberi kapcsolatokban egy stabil, kiegyensúlyozott életvitelt tesz lehetővé. Az ember nem érzi, hogy szétcincálják a programtömegek, sem a kényszert, hogy mindenhol jelen kell lenni- miközben ha az egyiken ott van, máshonnan úgyis hiányzik.

A POSZT felszámolása és Pécstől való elvétele azonban egy komoly bűn volt a város kulturális sokszínűsége szempontjából, amit azóta is hiányolok. 

Milyen változások lesznek a színházi életben a kormányváltás tükrében?