„Olykor egy évig is követem a téma kibontakozását” – Ruprech Judit ökoközösségek mindennapjait mutatja be Szelíd szabadság című kiállításával
Ruprech Judit pécsi fotóriporter, dokumentarista fotográfus 2022 óta követi több magyarországi ökofalu mindennapjait. A témában készült Szelíd szabadság című, többszörösen díjnyertes fotósorozata november 7-től a Reggeliben is látható lesz. A kiállítás alkalmából kérdeztük szakmai útjáról, az ökofalvakban szerzett tapasztalatairól és kedvenc hosszú távú projektjeiről. Kapás Réka interjúja.
Egy korább interjú szerint tizenöt éves kora óta fotózik. Milyen emlékei vannak a kezdetekről?
Egy egygombos, analóg családi fényképezőgéppel mentem ki először próbálkozni. A pécsi belváros történelmi emlékeit, borostyánnal befutott házfalait, súrlófénnyel megvilágított textúráit örökítettem meg. Eleinte minden amatőr fotóshoz hasonlóan sokféle téma került elém, de portrét jó ideig nem fényképeztem, le kellett küzdenem a félénkségem. Bár mindig az emberi történetek érdekeltek, eleinte absztrakt részleteket, természetet, épületeket fotóztam. Végül a streetfotón, vagyis az utcai fényképezésen keresztül jutottam el oda, hogy meg merjek szólítani másokat. A technikai tudásom összeszedegetésével párhuzamosan formálódott bennem az is, hogy mit szeretnék elmondani, megmutatni; hogy mire tudom használni ezt a médiumot.
Az egyetemen történelem mesterszakon végzett. Hogyan tért vissza a fotózáshoz?
A fotózást 15-16 évesen kezdtem, és folyamatosan egy komoly hobbi volt az életemben, ami tulajdonképpen sosem szorult háttérbe. Nagyon hamar megtaláltak ismerősök is, kisebb munkákat gyakran vállaltam. A tanulmányaim befejezése után az Egyetemi Levéltárban dolgoztam, ahol nemsokára azon kaptam magam, hogy minden szabadságomat fotós munkák teljesítésére veszem ki. Habár nagyon szuper közeg volt a levéltár, azt is éreztem, hogy nem ez lesz az én utam. Abban az évben, amikor betöltöttem a harmincat, vettem egy nagy levegőt és azt mondtam, hogy megpróbálok a fotózásból élni. Eleinte ez nem volt olyan könnyű, mert Magyarországon, és pláne egy vidéki városban leginkább ismeretség útján dőlnek el a dolgok. Nagyjából két évembe telt annyi kapcsolatot összegyűjteni, bedolgozni magam a szakmába, hogy rendszeres, biztos megélhetésem legyen ebből.
A kezdetekhez képest hogyan alakult az alkotói stílusa? Még mindig az emberábrázolás van fókuszban?
