Túl az üvegplafonon – három női vezető, akik bizonyítják, hogy a rátermettség nem nemhez kötött
Űrhajós, állatidomár, hercegnő, szuperhős, sztárséf, csak néhány gyakori az olyan foglalkozások közül, amit óvodás gyerekek célul tűznek ki maguk elé, ha megkérdezik tőlük, „mi leszel, ha nagy leszel”. Ilyenkor még kevés elutasítást kapnak visszajelzésül, legfeljebb titokban mosolygunk egyet a többféle okból irreálisnak tűnő pályaképeken. Majd évekkel később a rendszer szépen kifakítja a színes álmokat, még az elvileg elérhetőbbeket is. Különösen a nők helyzete érdekes e tekintetben, hiszen mint az élet sok más területén, úgy a munka világában is a férfiakénál nehezítettebb pályán mozognak.
A 21. század második évtizedében élve odáig már sikeresen eljutottunk, hogy a nők is tanulhatnak (akár felsőoktatásban) és részt vehetnek a munkaerőpiacon, azonban a nemi alapú diszkrimináció berögzött mintái miatt koránt sincs még egyensúlyban a képzeletbeli mérleg férfi és női serpenyője. Gondolhatunk itt a bérszakadékra, a munkahelyre való bekerülés és főleg a (gyermekvállalás miatti) bentmaradás nehézségeire, de akár az előbbrejutásra is. A szocializációnak és más társadalmi-kulturális tényezőknek köszönhetően a nők ma is számos láthatatlan akadállyal küzdenek a karrierépítésük során. A problémakör egyik legszembetűnőbb példája az üvegplafon jelenség, mely szerint a munkavállaló nem, vagy csak nehezen juthat el egy bizonyos szint fölé a ranglétrán való felkapaszkodás során. Ez a gyakorlatban gyakran úgy jelenik meg, hogy míg rengeteg nő dolgozik alacsonyabb beosztásokban, a vezetői pozíciók többségét férfiak töltik be. Hány iskolás tanítónéni van és mennyi női professzor? Hány titkárnő/asszisztens és mennyi vezérigazgató? Hány nővér és mennyi sebész?
Noha a probléma aktuális és a meglevő működési mechanizmusokat nehéz átalakítani, vannak már olyan kivételek, akik mégis túljutottak az üvegplafonon. Jelen írás létrejöttét három olyan különleges pécsi hölgy inspirálta, akik saját szakmájukban vezetői pozíciót töltenek be, azaz a láthatatlan akadályokon túl igenis láthatóvá, példaképpé váltak. Interjúalanyaim Dr. Tihanyi Laura LL. M. gazdasági büntetőjogi szakjogász, a Tihanyi Ügyvédi Iroda irodavezető ügyvédje, Prof. Dr. Csutak Adrienne egyetemi tanár, szemész szakorvos, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar Klinikai Központ Szemészeti Klinikájának igazgatója, a Magyar Szemorvostársaság elnöke, számos szabadalom, publikáció szerzője és szakmai díj birtokosa, valamint Uhrik Teodóra Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar táncművész, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett érdemes művész, balettpedagógus, egyetemi tanár, a Pécsi Nemzeti Színház és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, és Pécs díszpolgára. Karrierjük és történetük megismerése inspiráló lehet mindenki, kiváltképp a jövő munkavállalói számára, így e kapcsán kérdeztem őket. Jáger Luca írása.
Milyen foglalkozást képzelt el magának gyermekkorában?
T. L.: Anyukám orvos, apukám ügyvéd, aki korábban az üzleti életben dolgozott. Azt hiszem igazából két pálya volt nekem szem előtt, az orvosi és a jogi. Habitusomból kifolyólag azt gondolom, anyukám után a fogászat nem lett volna nekem való, sőt, célirányosan készültem a büntetőjogi pályára. Végül elvégeztem a közgazdasági egyetemet is a jogi mellett.
Cs. A.: Gyerekkoromban nem volt határozott elképzelésem arról, hogy mi szeretnék lenni. Jó tanuló voltam, minden érdekelt. Mint sok gyerek én is szerettem volna a szüleim példáját követni, ezért elsőként agrármérnöknek készültem, mely valljuk be nem egy nőies szakma, s ezt nekem is be kellett látnom. Mindemellett nagyon érdekelt a jog világa, és kitűnő érettségivel, valamint nyelvvizsgával ide felvételi nélkül bekerülhettem volna akkoriban. A kishúgom azonban 11 évvel fiatalabb nálam, és Debrecenben ekkor még nem volt jogi egyetem, így mérlegelnem kellett, hogy elmegyek-e más városba tanulni, vagy szorosabb kapcsolatban maradunk. Én ezen utóbbit választottam, melyet a mai napig nem bántam meg. Mindeközben nyilvánvalóvá vált számomra, hogy jó manualitással rendelkezem és vezető alkatú ember vagyok. Ezen felismerések sokat segítettek a döntésem meghozatalában, hiszen ekkor már tudtam, olyan szakmát keresek, mely biztosít egyfajta önállóságot, de felelősséggel és komoly döntésekkel is jár, így lettem orvos.
U. T.: Én mindig orvos szerettem volna lenni, de a szocializmusban elég kellemetlen származási helyzet volt az értelmiségi apa és a háztartást vezető anya, így nem vettek volna fel egyetemre. Aztán később, a balettintézetet elvégezve, és ezt a szakmát űzve megtetszett a színház, ami egy csodálatos világ, egy terápia. Az a hely, ahol felmész a színpadra és valaki más vagy, és a közönség is belekeveredik abba a világba, amiben te vagy, anélkül, hogy valóságosan megélné, hogy ő egy angyal vagy egy ördög. És nekünk, művészeknek is épp ezért csodálatos.
Ki/mi volt Önre a legnagyobb hatással a pályaválasztása során?
T. L.: A családomban mindig azt láttam, hogy mindenki független, a „maga ura”, és én is a saját lábamon szerettem volna állni, nem alkalmazottként dolgozni. Néhai anyai nagypapám szintén ügyvéd volt, jó nevű, híres, sok izgalmas üggyel. Kiskoromban sok időt töltöttem az irodájában, sok mindent mesélt – persze szigorúan az ügyvédi titoktartás megtartásával.
Cs. A.: Sok barátom készült orvosnak, és amikor az emberek elkezdenek beszélgetni, lelkesedni egy dologért, illetőleg lesz egy példaképük (az egyik barátom édesapja számomra példaértékű orvos volt), akkor csak úgy gyűlnek az ember körül az ismeretek, miközben kinyílik egy vonzó világ ajtaja. Nekem ez nem jött elsőre, nincs orvos a családomban, nem adta magát ez a döntés. Annyit ismertem ebből a világból, amennyit gyerekként a családorvosunknál láttam. Nagyon szimpatikus volt ebben a pályában az, hogy egy színes világot nyújt akkor, amikor az ember még nem tudja pontosan, mi szeretne lenni. Sokféle orvos van, akik nagyon más típusú munkákat végeznek: van, aki operatív szakmát választ, van, aki inkább konzervatív medicinát végez, foglalkozhat gyerekekkel, felnőttekkel, idősekkel, egyszóval nagyon széles a választási paletta. És még nem is beszéltünk arról, hogy kutatóorvos is lehet az ember, vagy akár mindezek egyben. Akkoriban kezdtek elindulni szélesebb körben Magyarországon a klinikai gyógyszerkutatások a gyógyszercégek révén, mely szintén egy újabb választási lehetőséget nyitott. Az orvosi pálya rengeteg olyan lehetőséget kínál, amihez nem kell már 18 évesen pontosan eldönteni, hogy mi leszek, ha nagy leszek, s nekem ez határozta meg a végső döntésemet.
U. T.: Mondok egy nagyon rendhagyó dolgot: nekem nem volt igazán pályaválasztásom. Vagyis nem én választottam ezt a pályát, hanem anyukám, amikor 8 éves koromban beíratott a Magyar Állami Balettintézetbe. 8 évesen nem tudja az ember, mit szeretne, nálam is anyai álom volt ez, de vannak, amikor ezek lesznek aztán a gyerekek saját álmai is. Nem tudhatjuk előre, hogy mi az, amire vállalkozunk, a balett is például rengeteg fizikai áldozattal, folyamatos felkészültséggel, testi odafigyeléssel jár, nincs ennél megerőltetőbb sport. De megcsináltam, 9 évig tanultam és mivel még nem kellett akkor előtte érettségizni, a szakmai tanulmányok befejezése után, 17 évesen meg is kaptam a diplomámat. Így lettem aztán professzionális táncművész.
Mire a legbüszkébb eddigi pályafutásában?
T. L.: Az én szakmámmal kapcsolatban nehéz ezt megfogalmazni. Természetesen vannak kiemelésre méltó, nagy sajtóvisszhangú ügyeink, de a munkánkkal kapcsolatban egy dolgot nem szabad elfelejteni: „Az ügy, amely miatt a büntetőeljárást a vádlottal szemben folytatják, a védőnek nem személyes ügye. A védő nem ért és soha nem érthet egyet a vád tárgyává tett bűncselekménnyel.”
Emberekkel sosem egyszerű dolgozni. Az ügyfeleim javarészt bűnelkövetők, nagyon más gondolkozással, élettel, és ehhez még hozzáadódik, hogy sokszor nehéz ebben a klasszikusan férfi szakmában nőként helytállni. Néha az egészen apró dolgok is óriási sikernek számítanak, például amikor a bíróság valakire letöltendő helyett felfüggesztett szabadságvesztést szab ki, vagy amikor bebizonyosodik az igazság, és ezáltal felmentő ítélet születik. Ha összegezni kellene, arra vagyok a legbüszkébb, hogy ebben a komoly versenyszférában viszonylag fiatal koromra eljutottam oda, hogy országosan ismert ügyekben láthattam el védelmet.
Arra is büszke vagyok, hogy édesapámmal és a kollégámmal együtt – aki egyben a legjobb barátom is – egy olyan praxist tudtunk kiépíteni, amiben most boldogan dolgozhatunk. Ez közös erőfeszítéssel, rengeteg hullámvölggyel és csalódással járt, de megérte. Mindezt megkoronázza, hogy férjem – aki korábban 20 évig nyomozóként dolgozott a Nemzeti Adó- és vámhivatalnál – szintén a csapatunk tagja lett, és ügyvédjelöltként dolgozik velünk.
Cs. A.: Az egyik legbüszkébb arra vagyok, hogy az egyetemes emberi értékek gyarapításában végzett tevékenységem elismeréséért a polgári tagozatban elnyerhettem a Magyar Érdemrend Tisztikereszt díját, ami számomra egy munka országos szintű elismerése, melyet azért adnak, mert az ember valami értékállót alkotott. Mindig is célom volt, hogy segítsek az embereken, és értéket teremtsek, ami utánam is megmarad. A legbüszkébb arra vagyok ebben, hogy mindezt úgy tudtam megteremteni nőként, hogy sikerült megtalálnom a család, a barátok és a sokrétű klinikusi munka között az egyensúlyt. Büszke vagyok arra, amit Pécsett sikerült felépítenem, mind a magán mind a szakmai életemben, gondolok itt például a betegellátás magas szintű művelésének megalapozására a Klinikán, vagy a klinikai vizsgálatok mindennapi gyakorlatba történő integrálására, hogy a betegek a legjobb ellátások közül választhassanak.
Egy ember azonban akkor tud csak ilyen magasságokba eljutni, ha nagyon sokan támogatják. Hálás vagyok azoknak az embereknek, akik engem ezen az úton segítettek, elsősorban családomnak, szüleimnek, férjemnek és gyermekeimnek, valamint a debreceni és a pécsi egyetemeknek, kollégáimnak és barátaimnak. Rengeteg munka és energia van abban, hogy én most a Magyar Szemészeti Társaság elnöke lehetek, és emellett azon emberek bizalma, akikkel együtt dolgozhattam. A számomra legfontosabb emberek, a családom, a betegek és a kollégák is elismerik a munkámat, a visszajelzésük az örömforrásom, ez visz előre.
U. T.: Az én helyzetem több szempontból is extrém: még nem voltam 17, mikor megkaptam az első szerződésemet, és mivel az egész évfolyamunkat Pécsre vezényelték, az alakuló Pécsi Balett egyik alapító tagja is lettem. Szóval ilyen fiatalon megvolt a pályám, amit természetesen azóta sem hagytam el, a 65. éve szolgálom a táncművészetet. Ez a pálya egyébként átlagosan 25 évig tart, de a példa az lehet az én történetemben, hogy ha az ember kíváncsi a világra és nyitva van a szeme, akkor nincs mese, lehet tovább, akár élete végéig is csinálni. Én is 20 évig vezettem a Pécsi Művészeti Gimnázium tánctagozatát, voltam igazgatóhelyettes, közben folyamatosan a színpadon voltam, csináltam prózai szerepeket, megírtam a középfokú képzés összes írnivalóját és kódrendszerét, jelmezt terveztem, koreografáltam, dramaturg voltam…
Hogyan egyezteti össze a munkát és a magánéletet?
T. L.: Mint említettem, én anyukám kivételével együtt dolgozom a családommal. Szerencsém van, amiért borzasztóan támogatóak és a céljaink is közösek. Ettől függetlenül nem egyszerű, hiszen két városban vagyunk jelen. A bázisom Budapesten van, de Pécsett is tartunk fent irodát és mindezek mellett az ország számos pontján vannak folyamatban ügyeink, mely rengetek utazással jár. Illetve sokan nem tudják, de nagydíj szintű díjlovas is vagyok. Bár a versenyzés mostanra háttérbe szorult, hosszú évekig űztem a sportot a munka mellett.
Cs. A.: Kétségkívül igaz, hogy sokat dolgoztam, soha nem csak 8 órát. Azt az időt, amit más mondjuk pihenésre szán, én részben például arra használtam, hogy megírjam az akadémiai doktori értekezésemet.
Nem könnyű, de azt gondolom, hogy ha az embernek vannak céljai akkor be lehet osztani optimálisan az idejét, meg lehet találni az egyensúlyt, és a gyerekeimnek is azt tanítom, hogy van, amikor kell a 100 százalékot teljesíteni, de a legfontosabb az, hogy az ember megtanulja, mikor kell ez, és mikor lehet pár százalékot elengedni. Én viszonylag későn, 30 évesen találtam meg életem párját, azt az embert, akivel a mai napig együtt élek, és ez sok szempontból megtanított a másik tiszteletére és értékelésére. Van jó oldala annak is, amikor az ember fiatalon találja meg a társát, de annak is, amikor már tapasztalattal tud dönteni, hogy kivel szeretné leélni az életét. Mellettem egy fantasztikus ember áll, nélküle biztos, hogy nem lennék itt, ahol vagyok. A humor rengeteg dolgon segíti át az embert, nem kell mindenből feleslegesen problémát csinálni, hanem meg kell találni azokat a fókuszpontokat mind a munkában, mind a magánéletben, amik valóban figyelmet érdemelnek. Szoktam mondani – főleg kamaszokat nevelve –, hogy vannak azok a csaták, amiket meg kell vívni és azok, amiket mosollyal el kell engedni.
U. T.: Nagyon nehezen, főleg az anyaság volt nehéz miután a férjem is ugyanebben a szakmában tevékenykedett, mint én. Embert próbáló feladat volt összeegyeztetni a hivatást és a családi életet, sokszor valóban nem tudtunk elég figyelmet fordítani a gyerekeinkre, de ők érdekes módon ezt soha nem kérték rajtunk számon, sőt, ezáltal ők is belekeveredtek a művészet világába.
Mi az a tanács, amit Ön szerint minden pályakezdő lánynak hallania kellene?
T. L.: A legfontosabb: nem kell félni. Amit az ember igazán szeretne azt tűzön-vízen keresztül is el kell, és el is lehet érni. Akadályok mindig lesznek, de ha igazán akarjuk, el lehet érni a célunkat. Szerintem nagyon kevés olyan ember van, aki 18-20 éves korára igazán pontosan tudja, hogy mivel szeretne foglalkozni, épp ezért mindenkinek ki kell próbálni mindazt, amit szeretne, akár több területen is. A másik fontos tanácsom is ehhez kapcsolódik: ne féljünk váltani, ha valamit mégsem éreznénk sajátunknak.
Cs. A.: Az ember csak azt tudja jól csinálni, amit nagyon szeret, így csak olyan szakmát érdemes választani, ami „lázba” hoz, és összhangban áll az értékrendünkkel és a prioritási listánkkal. Ma mindenből meg lehet jól élni, ha valaki jól csinálja, de ezt csak úgy lehet, ha azért a valamiért tudunk lelkesedni, rajongani. Nyilván ehhez az embernek nagyon jól kell ismernie önmagát: fel kell tudni sorolni azt a minimum 3-5 dolgot, ami a legfontosabb számunkra az életben és meg kell találni, hogy mely munkákkal lehet ezt kamatoztatni. Nem csak egy dologban tudunk sikeresek lenni, ezt a sikeres emberek és a Nobel-díjasok életútja is bizonyítja: az egyik kulcs a tudás, a másik a lelkesedés és a végtelen kitartás. Egyszóval ismerjük saját magunkat, legyünk önmagunkkal szemben racionálisak és kritikusak, a saját igényeinkhez mérten nézzük, hogy mi érdekel bennünket és miért tudunk lelkesedni, és válasszunk ezzel összhangban levő pályát. Nem kell attól félni, hogy ez hogyan egyeztethető össze a magánélettel, egy jó házasságot és családot nem az fog meghatározni, hogy mondjuk egy orvosnő ügyel-e, hanem a sok egyéb belülről fakadó életérzés. Szeretni azt az embert lehet, aki magát is szereti, az tud úgy kisugározni, hogy mások is megtalálják benne azt a kincset, ami ott rejlik benne és mindenkiben.
U. T.: Látom azt, hogy a mai fiatalok jórésze csak úgy megy az egyetemre, de nem igazán tudja, hova. Nincsenek határozott elképzelések és nekünk felnőtteknek lenne a dolgunk ebben segíteni őket. Bíztatni kell őket arra, hogy legyenek kíváncsiak és nyitottak, ennél fontosabb nincs is. Nyisd ki a szemed, nyisd ki a füled, halld meg, nézz körül, nézd meg, hogy mi az, ami érdekel, mi az, amivel segítesz ezen a kicsit rosszul működő világon és a körülötted levő embereken. Találd meg mi az a dolog, amivel hasznos vagy és neked is csodálatos.
Bár eltérő karrierutakat jártak be és az élet más területein alkotnak kiemelkedőt, mindhárom hölgy történetében közös a kitartás, a nyitottság és az elhivatottság. Példájuk megmutatja, hogyan működhetnének máshogyan a dolgok: a vezetői alkalmasságot és a ranglétrán történő sikeres feljebb lépést nem feltétlenül az adott személy nemének, sokkal inkább az olyan belső kvalitásainak kellene meghatároznia, mint a tudás, az alázat és a kitartás. Persze egyedül nem egyszerű, kell a támogató környezet is, az a láthatatlan háló, ami megtartja az embert az esetleges esésnél és bátorítja, inspirálja a továbbhaladásra. Ezért kellene minél több jó példát megismerni és teremteni.
Szerző: Jáger Luca
